Hogyan lettem coach?

avagy mindenki küzd valamivel

1967-ben születtem. Az első 23-25 évem úgy telt, mint „ami a Nagykönyvben meg van írva”.

Szerető, gondoskodó szülők, boldog gyermekkor, ösztöndíjak, kiváló minősítésű diploma,

varázsütésre megoldott lakhatás, szerelminek tűnő házasság, kiváló munkahely álomfizetéssel,

a kívánt időben született gyermek. Aztán minden a feje tetejére állt…

Saját életemben az elmúlt több, mint 20 év állandó és első pillantásra megdöbbentő változásokat hozott mind a magánéletemben, mind a munkámban. Hegyek és völgyek tarkították életpályámat, de volt olyan is, hogy egyik völgyből egy még mélyebben fekvő völgyben találtam magam.
Nőként, édesanyaként, társként, munkavállalóként és saját vállalkozásaim vezetőjeként egyaránt folyamatos fejkapkodás lett az életem, miközben rengeteg anyagi és lelki veszteség is ért.

Két évtizeddel ezelőtt ebbe még szinte beleszédültem, és ennek folytán zsigereimben tiltakoztam az állandó változás ellen. Akkoriban vált saját szállóigémmé: „Az én életemben egyetlen biztos van: a folytonos változás.”
Amikor egy-egy problémán túljutottam, szinte rettegve vártam, mi lesz a következő „sorscsapás”, és gyakran okoltam a környezetemet, a feltételrendszert és persze másokat az életem számomra nem tetsző alakulásáért.
Amikor sok-sok évvel ezelőtt elváltam, az egyszemélyes felelősség is fojtogatni kezdett, mint gyermekét egyedül nevelő anyukát, mint családfenntartót. Döntések, újabb és újabb helyzetek sokasága hullott rám, ráadásul a lakó- és munkahelyem is megváltozott, majd rövidesen gyermekem is új iskolába került. Közben folyamatos anyagi veszteségek értek, majd a stabilnak hitt munkám, megbízásaim is bizonytalanakokká  váltak.

Ahogy teltek az évek, be kellett látnom, hogy a változásokkal együtt kell élnem.

Az életemet mégiscsak magam irányítom, a fajsúlyos döntéseket magam hozom meg, annak jó vagy rossz következményeit is én viselem.

A történéseimből a tanulságokat érdemes levonnom, a nehézségeimtől és problémáimtól pedig nem megijednem kell, hanem kihívásokként és újabb lehetőségek kezdeteként tekinteni rájuk. Ez a felismerésem több, mint 10 éve született meg, és azóta is ezen szemlélet mentén élek. Sikeresen, harmónikusan, de mindig készen az újra, miközben a régi értékeket sem dobom el.

"Régi életemben" eleinte – mint oly sokan- a barátokkal, ismerősökkel osztottam meg kétségeimet, gondjaimat.
Néhány év alatt viszont be kellett látnom, hogy
- ők érzelmileg bevonódtak a beszélgetéseinkbe, ezért gyakran nem az objektív józanság alapján társalogtak velem,
- valamilyen érdekük által vezérelve esetleg nem a valós, őszinte gondolataikat osztották meg,
- a legtöbbjük sajnos nem kezelte diszkréten az elhangzottakat, s így a gondjaimmal sokan és sokszor visszaéltek,
- nem tudtak elvonatkoztatni saját hasonló helyzetüktől, és már a második percben nem is rám figyeltek, hanem az ő problémáikat sorolták,
- folyton rohantak, ezért az általam várva várt találkozónk, telefonbeszélgetésünk sorozatosan meghiúsult,
- gyakran sajnálkozással, szánalommal tekintettek rám, amitől én még vacakabbul éreztem magam,
- beszélgetéseink során tényleges megoldás, előrelépés nem született,
- a legtöbben elintézték azzal: „majdcsak lesz valahogy”.

Ekkor rádöbbentem, hogy
- magamat kell fejlesztenem
  (önismeret, emberismeret, kommunikációs egyértelműség, asszertivitás, stb.)
- szakavatott külső segítséget kell kérnem.

Még ennyi év távlatából is  úgy érzem, a pokol legmélyebb bugyrait jártam meg akkor.

Noha korábban is tanultam már pszichológiát, de ekkor fordultam még intenzívebben az önismeret és hétköznapi pszichológia tanulmányozása felé, amely számomra is döbbenetes eredményeket hozott.

Azon túlmenően, hogy lelkiekben megerősödtem (ennek mértékét ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor egy amatőr kocogóból az olimpián induló maratoni futó válik), számos változás-és válságkezelő technikát, módszert elsajátítottam, és magam is kiötlöttem. Nemcsak a kérdéseimet találtam meg, de a céljaimat, válaszaimat, rövid- és hoszzútávú megoldási lehetőségeimet is.
Ezt a változást vették észre rajtam korábbi és új barátaim, kollégáim, ismerőseim, családtagjaim, akik elismeréssel tekintettek életszemléletemre, felfogásomra, gyakorlati mindennapjaimra. Sokan és sokszor kérdezték, honnan merítem az energiám, honnan a hitem,
a kitartásom, a küzdeni tudásom, és mind gyakrabban fordultak hozzám „tanácsért”.

A tanácsadáshoz a magánélet területén én viszont kissé ambivalensen viszonyulok, mert
- félreértés, rossz szövegértelmezés miatt előfordulhat, hogy nem az valósul meg, amit valóban javasoltam,
- nem ismerhetem pontosan a hozzám fordulók valamennyi körülményét,
- nincsenek általános érvényű igazságok,
- túlfeszíthet engem, ha nem valamely rendszer mentén vagy nem struktúráltan foglalkozom ismerőseim ügyeivel, bánataival

 (magyarán bárhol, bármikor „rángatható” vagyok, sőt, érzelmileg is bevonódom)

Rá kellett döbbennem, hogy – közgazdász végzettségem ellenére és mellett - vonz a humán szféra, örömet jelent számomra a bajban levőkön, útjukat keresőkön, önmagukban elbizonytalanodókon való segítés, s ebben – mind az ő visszajelzéseik, mind a saját életemet tekintve- eredményes vagyok.
 

Így találtam rá a coaching-ra, mint segítő szakmára.

Noha egyetemi pszichológiai tanulmányaim, majd később autodidakta ismeretszerzésem nyomán sokat tanultam a lélektan világából, felelősségteljes ember lévén úgy gondoltam, a humán területen való tevékenykedésem csakis akkor elképzelhető számomra, ha végigjárom a coaching módszerek iskoláját, ha valódi, elismert szakemberek adják áldásukat e hivatás műveléséhez.

Sok-sok tanulás, elmélet és gyakorlat elsajátítás után így lettem én coach, melyet hivatásnak tekintek.

S mely területen azóta is töretlen lelkesedéssel, hittel igyekszem ügyfeleim szolgálni, tudásomat folyamatoan fejleszteni, tapasztalataimat másokkal megosztani.